Az ablakon beszűrődő napsugarak vakító fényére keltem. Felálltam, kinéztem az ablakon, és a gyönyörű tájat csodáltam egy pillanatig. Belegondoltam, milyen szerencsések is lehetnek az itteni emberek. Ez a csodálatos hely, a sok kaland, ami itt Los Angelesben az embert körbeveszi.
Ránéztem az órámra és még csak 7:00 volt az idő. Úgy döntöttem elmegyek futni egyet.
Futás közben sok mindenen gondolkoztam. A főiskolán, a zenén, a barátnőmön, Amyn, és nem utolsó sorban a fiúkon. Néha egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen a fiúk terén. Amynek mindig is olyan könnyen ment. Neki csodálatos derékig érő, hosszú, szőke haja van, tengerkék szemekkel párosítva, ami már eleve elcsábítja a fiúkat. Ehhez társul a jó alak, a kedvesség és a humor. Én viszont maximum a némaságommal vagy a szarkazmusommal tudnék megfogni egy fiút, és eddig ez nem jött össze. Az arcomban átlagos, semmi érdekes nincs benne. A szemem barna, a hajam úgyszintén. Teljesen átlagos vagyok, és ez elszomorít.
Arra észleltem fel, hogy csörgött a telefonom. Amy az. Elkezdtem sétálni, majd lihegve veszem fel a telefont:
-Szia Amy.
-Húha, csak nem rosszkor zavarok?-kuncog a telefonba.
-Dehogyis, ne viccelj már. Csak futottam.
-Remélem közben azért legelteted a szemeidet.-hallatszott, ahogy mosolyog a vonal másik felén.
Én erre inkább nem is válaszoltam semmit, csak mosolyogva megforgattam a szememet. Tudom, hogy úgysem látja, de úgyis ismer már annyira, hogy tudja mit csinálok.
Amíg beszélgettünk elindultam visszafele a házhoz. Elmesélte, hogy a szülei elmondták neki, hogy elmennek nyaralni Mexikóba, és, hogy már holnap indulnak is, ami őt elég váratlanul érte. Azt mondta nagyon várja már és örül, hogy még közelebb lehet majd hozzám, hiszen már most hiányzom neki, pedig még csak egy napja jöttem el New Orleansból. Bár az őszintét megvallva nekem is hiányzik ő, hiszen nekem rajta kívül, úgymond senki másom nincsen. A szüleimmel sem jövök ki túl jól.
A házba belépve elköszöntünk egymástól Amyvel és letettük a telefont, aztán megéreztem azt a finom, ínycsiklandó palacsinta illatot. A nagyi mindig tudja mivel kell az én kedvemben járni.
-Jó reggelt nagyi.-köszöntöttem belépve a konyhába.
-Jó reggelt.-nézett hátra egy pillanatra.-Futni voltál?-kérdezte döbbenten.-Azt hittem még alszol.
-Nem, nem aludtam. Mostanában korán kelek.-válaszoltam.-Gyorsan elmegyek, lezuhanyozok és jövök.
-Rendben, csak siess. Mindjárt kész a reggeli.
Gyorsan felmentem lezuhanyozni.
Miután lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem a nagyihoz, hogy megreggelizzünk. Mire leértem már meg is volt terítve.
Megreggeliztünk, majd elmosogattam és elpakoltam, ha már a nagyi csinálta meg a reggelit. Megbeszéltem vele, hogy ma elmegyek kicsit körülnézni a környéken. Sajnos ő ma nem tud velem jönni, mivel dolgoznia kell.
-De érezd jól magad kincsem,-szólt a szájából a mondat, majd kilépett az ajtón és ment a dolgára.
Felmásztam a lépcsőn, egyenesen be a szobámba, majd beálltam a tükör elé és feltettem egy kis sminket. Csak egy kis szempillaspirált, hiszen a kevesebb néha több. Összepakoltam a kis hátitáskámba amit vinni akartam és el is indultam.
Bementem az egyik közeli kávézóba, kikértem a szokásos latte macchiatomat, majd elmentem a Grand Parkba. Sétálgattam kicsit, majd megláttam a zenészeket és odamentem. Egy együttes volt. Két gitáros, egy cajónos* és egy énekes. Imádom az utcai zenészeket. Imádom hallgatni őket, ahogy érzésből énekelnek és azért, mert szeretik azt amit csinálnak. Dobtam nekik pár dollárt, hiszen elég jók voltak, és a zenei stílusuk is megragadott.
Elindultam hazafele a nagyihoz, hiszen már biztosan otthon volt, de előtte még úgy gondoltam teszek egy sétát a parton. Nagyon szép idő van, ezért sem siettem haza. Ráadásul még csak délután négy óra volt. Lementem a gyönyörű partra és csak sétáltam. Mindenütt szörfösök voltak, napozó emberek és szerelmespárok. Engem pedig elöntött az a fájó érzés. Örülök, hogy vannak boldog párkapcsolatban élő emberek, de az elszomorít, hogy nekem ez nem megy. Nem értettem, miért? Talán mert csúnya vagyok, vagy talán csak túl félénk? Esetleg unalmas? Nem tudtam sajnos ezekre a kérdésekre a választ, de zavart, hogy nekem még sosem volt párkapcsolatom. Olyan igazi, boldog párkapcsolatom.
Elindultam hazafele. Már majdnem otthon voltam, mikor ránéztem a telefonomra. Egy Vigyázz! kiáltást hallottam, aztán már csak arra észleltem fel, hogy a földön fekszek.
Valaki odajött hozzám és segített felállni. Úgy hasogatott a fejem, mintha kalapáccsal ütötték volna meg, egymás után vagy ötször.
-Jól vagy? Nem esett bajod?-hallottam meg egy aggódó férfi hangot.-Fáj valamid?
Nem igazán tudtam még válaszolni, de a kezemet nem engedte el, ami jól jött, hiszen ha elengedte volna, valószínűleg összeestem volna. A pad felé mutattam, mire ő odavezetett, leültetett és oda adott egy üveg vizet, majd leguggolt elém. Belekortyoltam a vizesüvegbe és megköszöntem.
Kezdtem kicsit jobban lenni. A fejem még mindig hasogatott.
-Jobb már kicsit?-ezzel a kérdéssel egyhuzamban rátette a kezét a lábamra, a még mindig előttem guggoló férfi.
Felnéztem. A döbbenet az arcomon, szinte már kézzelfogható volt. Azok a gyönyörű barna szemek. Azt hihettem talán ez a mennyország, mivel az egyik kezem a következő pillanatban, már a tökéletes arcán pihent. Ő erre csak elmosolyodott és belenézett a szemembe. Mikor észbe kaptam gyorsan elvettem a kezemet arcáról. Gyorsan felakartam állni és elmenni, de megszédültem. A fiú reflexe viszont a helyén volt. Egyből elkapta a karomat és visszaültetett a padra, majd ő is leült mellém.
-Mi történt?-kérdeztem kicsit halk hangon.
-Te éppen átakartál sétálni az úton, miközben a telefonodat nyomkodtad, én pedig pont jöttem a motorommal és már nem volt időm megállni, és a kikerülés sem sikerült teljesen jól.
-Csak rá néztem a telefonomra, nem nyomkodtam.-vágtam rá egyből.
Nem láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemét forgatta.
-Hallom jobban vagy.-mondta gúnyolódva.-Ettől függetlenül, szeretnélek hazakísérni.
Ha akartam volna sem tudtam volna neki nemet mondani. Ha most egyedül kellett volna hazamennem valószínűleg egyhamar nem értem volna haza, ráadásul kitudja, hogy hányszor szédültem volna meg, vagy estem volna el.
Hagytam neki, hogy hazakísérjen. A motort ott hagyta, hogy sétáljunk. Szinte egész úton azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja. A ház elé érve megálltunk az ajtóban.
-Hát köszönöm, hogy haza kísértél.-fordultam vele szembe.
Egész nap eltudtam volna őt nézni.
-Ne viccelj, ez a legkevesebb azok után, hogy elgázoltalak.
Megfordultam és nyúltam az ajtókilincsért, mire ő megragadta a másik kezemet.
-Várj.-visszafordultam, ő pedig gyorsan elengedett és a tarkójára tette a kezét.
Minden bizonnyal ideges volt.
-A nevedet esetleg megtudhatnám?-remegés hallatszott a hangjából.
-Tiffany Queenbrook vagyok.-mosolyogtam rá.
-Én pedig Grayson. Grayson Dolan.-mosolygott vissza rám.
-Hát köszönöm Grayson, hogy elgázoltál, majd megmentettél, és haza kísértél.-gúny volt érezhető a hangomban.
Szerintem nem tudta mire vélje ezt a mondatom, mivel csak értetlenül nézett rám. Úgy döntöttem inkább bemegyek, hiszen már késő volt, és a fejem is hasogatott még egy kicsit. Megfordultam, majd bementem az ajtón. Futólag köszöntünk egymásnak a nagyimmal, de felsiettem a szobámba, ledobtam a táskámat és kinéztem az ablakon. Láttam ahogy elsétál a háztól, majd egy pillanatra visszapillant, és elindult.
Ez a srác. Gondoltam magamban. Ne gondolj bele többet Tiffany! Csak egy baleset volt, amit ő okozott, és ezért kedvesen hazakísért, semmi több! Valószínűleg úgysem látod már többé ezt a fiút és az úgy lesz jól.
Ezzel lezártam egy újabb napot Los Angelesben. Bár legalább ebben a napban, már volt valami izgalom, némi fejfájással társítva.
*Cajón: Dob, amit úgy kell megszólaltatni, hogy a tetején ülsz. Nagy dobozra hasonlít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése