3.fejezet: Csupa meglepetés

  Nem sokra rá, hogy felkeltem, valaki kopogtatott az ajtómon, majd benyitott. Félkómásan felültem és odapillantottam. Nem hittem a szememnek. Azt hittem csak álmodok. Amy ugrott a nyakamba, és szorosan ölelt magához.
  -Úristen, de hiányoztál Tiffany.-hangzott a mondat a szájából.
  -Te is nekem.-válaszoltam.-De hogyhogy itt vagy?-toltam el magamtól egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni.-Nem úgy volt, hogy Mexikóban leszel a szüleiddel?-néztem rá értetlenül.
  -De úgy volt, csak hát, előző este felhívott a nagyid, hogy kicsit letörtnek tűnsz és ha van kedvem jöhetek hozzád, majd hozzá tette, hogy addig maradok ameddig csak szeretnék. A szüleimmel is megbeszéltem. Eleinte nem akartak belemenni, de megegyeztünk, hogy csak pár napot maradok, utána pedig megyek hozzájuk Mexikóba, és hát, végül belementek.-mondta nagy vigyorral az arcán.
  -El sem hiszem, hogy itt vagy.-szólaltam meg egy pár másodperc hatásszünet után.
  -Én sem tudom elhinni.-a mosoly már szinte rá volt fagyva az arcára.-Hova megyünk először? Vásárolni? Pasizni?-tette fel a kérdéseket egymás után izgatottan, mire én csak megforgattam a szememet.-De előbb, készülj el.
  Elindultam a szekrényem felé, hogy ruhát válasszak.
  -Áh, tényleg. Hoztam neked valamit.-elkezdett a táskájában kutakodni.-Ezt neked vettem.-húzott elő egy ruhát, amit még előző héten néztünk ki együtt New Orleansban.-Tudom, hogy mennyire tetszett, és gondoltam kedveskedek egy kicsit, ha már itt lehetek. Meg egyébként is, nagyon jól állt már akkor is.-fűzte hozzá mosolyogva.
  Megköszöntem, és fel is vettem a ruhát.

  Mintha csak rám öntötték volna. Most is olyan elképesztően jól nézett ki az a ruha, mint mikor kinéztem a butikban. Hálásan rámosolyogtam, majd jeleztem neki, hogy még kisminkelem magam és mehetünk. Feltettem egy szempillaspirált, a hajamat pedig laza kontyba kötöttem. Iszonyatosan meleg van odakint, ezért is esett erre a választás. Felkaptam a táskámat, majd a sarumat és lementünk az emeletről. A nagyi ott várt minket terülj terülj asztalkával. Minden, amit a szem megkívánt, az ott megtalálható volt. Odafutottam a nagyihoz, majd szorosan magamhoz öleltem.

  -Köszönöm nagyi, mindent köszönöm! Már most ez a legcsodálatosabb nyaram!-fogtam meg egyik kezemmel a nagyi, másik kezemmel pedig Amy kezét.

  Leültünk, megreggeliztünk, majd megbeszéltük a nagyival, hogy mi elmegyünk vásárolni, meg kicsit körbevezetem Amyt a városban, és szerintünk, majd csak este jövünk.

  Épphogy kiléptünk a lakásból, mire megcsapott minket az az igazán fülledt levegő, de még így is csodálatosan indult a napom. A fejem sem fájt már. Tényleg az a srác. Hogy is hívták? Gondolkoztam a nevén, de egyszerűen nem ugrott be.

  -Na és hova megyünk először vásárolni? A Rodeo Drivera vagy a Beverly Hillsre?-tette fel ezt, a számára, igazán nehezen eldönthető kérdést.

  -Menjünk ebben a sorrendben.-vágtam rá.

  Ő csak ledöbbent, majd pár másodperccel később már az arcán ott ült azaz igazi Amy mosoly.

  Már órák óta csak a butikokat járjuk. Nekem már sajog a lábam, nem értem, hogy ő hogy bírja.

  -Hé, Amy.-felém fordult.-Már szinte az összes butikot végig jártuk. Úgy kétszer.-tettem hozzá gúnyosan.

  -Tudom, de annyi jó cucc van itt.-nézett körbe.-Tudod mit? Ha tudsz valami sokkal jobbat mutatni, mehetünk.

  Én csillogó szemekkel elmosolyodtam, majd elindultunk.

  -Hova megyünk?-kérdezte tőlem.

  Nem válaszoltam, csak mentünk tovább.

  Pár perc séta után, már a parton voltunk. Mivel esteledett,kevesebben voltak a parton, jobb volt a levegő is. Ő csak körbenézett, becsukta a szemét és vett egy nagy levegőt.

  -Tudtam, hogy tetszeni fog.-mosolyogtam rá.

  -Ezt a látványt érdemes lenne lerajzolni.

  Leültünk egy közeli padra. Elővette a kis rajzfüzetét, majd elkezdett rajzolni. Olyan gyönyörűen vissza tudták adni a rajzai a valóságot. A tengerkék víz, a naplemente, és ahogy a nap megcsillan a vízen. Nem tudom honnan örökölhette a tehetségét, de egy áldás, hogy ő ilyen művész lélek.

  -Úristen! Azt nézd!-szólalt meg hirtelen és mutatott előre.

  Két srác sétált ki a vízből, szörfdeszkával a kezükben. A szörfruhájuk csípőig letolva. A kockás hasukon csak úgy folytak le a vízcseppek.

  -Tiffany?-hallottam meg azt az ismerős hangot.

  Csak nem? Gondoltam magamban.

  -Te ismered őket?-nézett rám a barátnőm értetlenül.

  Azt sem tudtam mit mondjak. Le voltam döbbenve. A fiúk csak egyre közelebb jöttek, majd egyszer csak megláttam azt az arcot. Az arcot, amit egy élet alatt sem tudnék kiverni a fejemből. Grayson volt az. Még a neve is beugrott. De valami nem stimmelt. A mellette álló ember, szakasztott ugyanúgy nézett ki, mint ő.

 Odalépett hozzám és rám mosolygott, mire én felálltam a padról.

  -Szia.-köszöntem halkan.

  -Remélem már jobban vagy a tegnapi incidens után.

  A mellette álló srác és Amy értetlenül néztek ránk.

  -Öhm. Igen, persze.-zártam le röviden.

  -Egyébként ő itt az ikertestvérem, Ethan.-mutatott a mellette álló srácra.

  Igen, így már mindent megmagyarázott.

  -Sziasztok.-intett egyet a kezével.-Te biztosan Tiffany vagy.-tette még hozzá miközben rám nézett, majd egy pillanatra Graysonre nézett, aki úgy bámult rá, mint akit megtudna ölni a szemével.

  -Amy vagyok.-állt fel a barátnőm a padról mosolyogva.

  Szinte meg sem tudtam szólalni. Nem értem miért viselkedtem így. Még sosem történt ilyen velem. A szemem sarkából láttam, ahogy Amy hátratűri az egyik oldalon a füle mögé a haját.

  Ó jaj. Ez tudom mit jelent.

  Ezt csak akkor szokta csinálni, ha tetszik neki valaki.

  -Este filmmaratont tartunk.-törte meg a csendet Ethan.-Ha van kedvetek szívesen látunk titeket.

  Ledöbbentem, újra. Nem tudtam mit reagálni. De ha jól vettem észre Grayson ugyanígy érzett. Ethan oldalba lökte Graysont, mire visszatért a valóságba.

  -Igen. Szívesen látunk titeket.-mosolygott rám kicsit bizonytalanul.

  -Ott leszünk.-vágta rá Amy.

  Engem nem is hagyott szóhoz jutni. Nem mintha megtudtam volna szólalni.

  -Rendben. Akkor este találkozunk.-mondta Ethan Amyre mosolyogva.

  Ezzel el is mentek, de talán jobb lett volna ha nem, mivel Amy azonnal elkezdett faggatózni.

  -Kik voltak ők? Miért nem mondtad, hogy te ismersz ilyen helyes fiúkat? Még csak ez a harmadik napod itt, de már bepasiztál.-hadarta végig.-De ami a legfontosabb. Mit is csináltatok ti pontosan tegnap?-karba tett kézzel állt előttem, és próbálta leplezni a mosolyt az arcán.

  -Ethant én sem ismertem eddig. Tegnap Grayson elgázolt a motorjával, és utána hazakísért. Semmi több nem történt.-zártam rövidre a témát.

  -De jól vagy?-nézett rám aggódva.

  -Hát nem látod? Élek.-teli volt iróniával a mondandóm, de már megszokta.

  Elindultunk haza és mindent elmeséltem neki, ami tegnap történt. Beleértve azt is, ahogy kicsit zavartan megfogtam Grayson arcát, és a többi. A szobámba érve ez volt az első mondata:

  -Tetszik neked.

  Az a vigyor amit sosem tud levakarni az arcáról. Néha már bosszantó volt. Nem tudtam mit válaszoljak rá. Talán azért sem, mert mélyen legbelül éreztem, hogy talán tényleg igaza van.

  Ledőltem az ágyra és a plafont kémleltem. Amy csatlakozott hozzám. Hosszas csönd után felült és felém fordult, mire én is ezt tettem.

  -El kell mennünk, kérlek!-fogta meg a kezemet.-Itt az ideje, hogy te is kicsit jól érezd magad. Itt az ideje kimozdulnod a komfortzónádból. Kérlek Tiffany!

  Egy pillanatig elgondolkoztam, majd eszembe jutott.

  -Ha bele is mennék, hogy akarnál elmenni hozzájuk? Azt sem tudjuk, hogy hova kell mennünk.

  Ő csak felmutatta a telefonját, amiben benne volt Ethan Dolan telefonszáma. Biztos telefonszámot cseréltek amíg nem figyeltem. Hihetetlen ez a csaj. De talán tényleg igaza van. Itt az ideje kimozdulni kicsit a megszokott világomból és jól érezni magamat. Lehet, hogy ez lesz az a nap, ami 180°-os fordulatot hoz az életembe. Felsóhajtottam, amiből mindent megértett.

  -Ígérem nem fogod megbánni.-visszatért az az igazi mosoly az arcára.-Tudom is, hogy mit vegyél fel.

  Megforgattam a szemem, de belementem, ahogy abba is, hogy ő válassza ki, hogy mit vegyek fel. Annyi volt a kikötésem, hogy visszafogott legyen, hiszen úgyis csak filmmaratonra megyünk át. Nem akarok kiöltözni.

2. fejezet: A baleset

  Az ablakon beszűrődő napsugarak vakító fényére keltem. Felálltam, kinéztem az ablakon, és a gyönyörű tájat csodáltam egy pillanatig. Belegondoltam, milyen szerencsések is lehetnek az itteni emberek. Ez a csodálatos hely, a sok kaland, ami itt Los Angelesben az embert körbeveszi.
  Ránéztem az órámra és még csak 7:00 volt az idő. Úgy döntöttem elmegyek futni egyet.
  Futás közben sok mindenen gondolkoztam. A főiskolán, a zenén, a barátnőmön, Amyn, és nem utolsó sorban a fiúkon. Néha egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen a fiúk terén. Amynek mindig is olyan könnyen ment. Neki csodálatos derékig érő, hosszú, szőke haja van, tengerkék szemekkel párosítva, ami már eleve elcsábítja a fiúkat. Ehhez társul a jó alak, a kedvesség és a humor. Én viszont maximum a némaságommal vagy a szarkazmusommal tudnék megfogni egy fiút, és eddig ez nem jött össze. Az arcomban átlagos, semmi érdekes nincs benne. A szemem barna, a hajam úgyszintén. Teljesen átlagos vagyok, és ez elszomorít.
  Arra észleltem fel, hogy csörgött a telefonom. Amy az. Elkezdtem sétálni, majd lihegve veszem fel a telefont:
  -Szia Amy.
  -Húha, csak nem rosszkor zavarok?-kuncog a telefonba.
  -Dehogyis, ne viccelj már. Csak futottam.
  -Remélem közben azért legelteted a szemeidet.-hallatszott, ahogy mosolyog a vonal másik felén.
  Én erre inkább nem is válaszoltam semmit, csak mosolyogva megforgattam a szememet. Tudom, hogy úgysem látja, de úgyis ismer már annyira, hogy tudja mit csinálok.
  Amíg beszélgettünk elindultam visszafele a házhoz. Elmesélte, hogy a szülei elmondták neki, hogy elmennek nyaralni Mexikóba, és, hogy már holnap indulnak is, ami őt elég váratlanul érte. Azt mondta nagyon várja már és örül, hogy még közelebb lehet majd hozzám, hiszen már most hiányzom neki, pedig még csak egy napja jöttem el New Orleansból. Bár az őszintét megvallva nekem is hiányzik ő, hiszen nekem rajta kívül, úgymond senki másom nincsen. A szüleimmel sem jövök ki túl jól.
  A házba belépve elköszöntünk egymástól Amyvel és letettük a telefont, aztán megéreztem azt a finom, ínycsiklandó palacsinta illatot. A nagyi mindig tudja mivel kell az én kedvemben járni.
  -Jó reggelt nagyi.-köszöntöttem belépve a konyhába.
  -Jó reggelt.-nézett hátra egy pillanatra.-Futni voltál?-kérdezte döbbenten.-Azt hittem még alszol.
  -Nem, nem aludtam. Mostanában korán kelek.-válaszoltam.-Gyorsan elmegyek, lezuhanyozok és jövök.
  -Rendben, csak siess. Mindjárt kész a reggeli.
  Gyorsan felmentem lezuhanyozni.
  Miután lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem a nagyihoz, hogy megreggelizzünk. Mire leértem már meg is volt terítve.
  Megreggeliztünk, majd elmosogattam és elpakoltam, ha már a nagyi csinálta meg a reggelit. Megbeszéltem vele, hogy ma elmegyek kicsit körülnézni a környéken. Sajnos ő ma nem tud velem jönni, mivel dolgoznia kell.
  -De érezd jól magad kincsem,-szólt a szájából a mondat, majd kilépett az ajtón és ment a dolgára.
  Felmásztam a lépcsőn, egyenesen be a szobámba, majd beálltam a tükör elé és feltettem egy kis sminket. Csak egy kis szempillaspirált, hiszen a kevesebb néha több. Összepakoltam a kis hátitáskámba amit vinni akartam és el is indultam.
  Bementem az egyik közeli kávézóba, kikértem a szokásos latte macchiatomat, majd elmentem a Grand Parkba. Sétálgattam kicsit, majd megláttam a zenészeket és odamentem. Egy együttes volt. Két gitáros, egy cajónos* és egy énekes. Imádom az utcai zenészeket. Imádom hallgatni őket, ahogy érzésből énekelnek és azért, mert szeretik azt amit csinálnak. Dobtam nekik pár dollárt, hiszen elég jók voltak, és a zenei stílusuk is megragadott.
  Elindultam hazafele a nagyihoz, hiszen már biztosan otthon volt, de előtte még úgy gondoltam teszek egy sétát a parton. Nagyon szép idő van, ezért sem siettem haza. Ráadásul még csak délután négy óra volt. Lementem a gyönyörű partra és csak sétáltam. Mindenütt szörfösök voltak, napozó emberek és szerelmespárok. Engem pedig elöntött az a fájó érzés. Örülök, hogy vannak boldog párkapcsolatban élő emberek, de az elszomorít, hogy nekem ez nem megy. Nem értettem, miért? Talán mert csúnya vagyok, vagy talán csak túl félénk? Esetleg unalmas? Nem tudtam sajnos ezekre a kérdésekre a választ, de zavart, hogy nekem még sosem volt párkapcsolatom. Olyan igazi, boldog párkapcsolatom.
  Elindultam hazafele. Már majdnem otthon voltam, mikor ránéztem a telefonomra. Egy Vigyázz! kiáltást hallottam, aztán már csak arra észleltem fel, hogy a földön fekszek.
  Valaki odajött hozzám és segített felállni. Úgy hasogatott a fejem, mintha kalapáccsal ütötték volna meg, egymás után vagy ötször.
  -Jól vagy? Nem esett bajod?-hallottam meg egy aggódó férfi hangot.-Fáj valamid?
  Nem igazán tudtam még válaszolni, de a kezemet nem engedte el, ami jól jött, hiszen ha elengedte volna, valószínűleg összeestem volna. A pad felé mutattam, mire ő odavezetett, leültetett és oda adott egy üveg vizet, majd leguggolt elém. Belekortyoltam a vizesüvegbe és megköszöntem.
  Kezdtem kicsit jobban lenni. A fejem még mindig hasogatott.
  -Jobb már kicsit?-ezzel a kérdéssel egyhuzamban rátette a kezét a lábamra, a még mindig előttem guggoló férfi.
  Felnéztem. A döbbenet az arcomon, szinte már kézzelfogható volt. Azok a gyönyörű barna szemek. Azt hihettem talán ez a mennyország, mivel az egyik kezem a következő pillanatban, már a tökéletes arcán pihent. Ő erre csak elmosolyodott és belenézett a szemembe. Mikor észbe kaptam gyorsan elvettem a kezemet arcáról. Gyorsan felakartam állni és elmenni, de megszédültem. A fiú reflexe viszont a helyén volt. Egyből elkapta a karomat és visszaültetett a padra, majd ő is leült mellém.
  -Mi történt?-kérdeztem kicsit halk hangon.
  -Te éppen átakartál sétálni az úton, miközben a telefonodat nyomkodtad, én pedig pont jöttem a motorommal és már nem volt időm megállni, és a kikerülés sem sikerült teljesen jól.
  -Csak rá néztem a telefonomra, nem nyomkodtam.-vágtam rá egyből.
  Nem láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemét forgatta.
  -Hallom jobban vagy.-mondta gúnyolódva.-Ettől függetlenül, szeretnélek hazakísérni.
  Ha akartam volna sem tudtam volna neki nemet mondani. Ha most egyedül kellett volna hazamennem valószínűleg egyhamar nem értem volna haza, ráadásul kitudja, hogy hányszor szédültem volna meg, vagy estem volna el.
  Hagytam neki, hogy hazakísérjen. A motort ott hagyta, hogy sétáljunk. Szinte egész úton azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja. A ház elé érve megálltunk az ajtóban.
  -Hát köszönöm, hogy haza kísértél.-fordultam vele szembe.
  Egész nap eltudtam volna őt nézni.
  -Ne viccelj, ez a legkevesebb azok után, hogy elgázoltalak.
  Megfordultam és nyúltam az ajtókilincsért, mire ő megragadta a másik kezemet.
  -Várj.-visszafordultam, ő pedig gyorsan elengedett és a tarkójára tette a kezét.
  Minden bizonnyal ideges volt.
  -A nevedet esetleg megtudhatnám?-remegés hallatszott a hangjából.
  -Tiffany Queenbrook vagyok.-mosolyogtam rá.
  -Én pedig Grayson. Grayson Dolan.-mosolygott vissza rám.
  -Hát köszönöm Grayson, hogy elgázoltál, majd megmentettél, és haza kísértél.-gúny volt érezhető a hangomban.
  Szerintem nem tudta mire vélje ezt a mondatom, mivel csak értetlenül nézett rám. Úgy döntöttem inkább bemegyek, hiszen már késő volt, és a fejem is hasogatott még egy kicsit. Megfordultam, majd bementem az ajtón. Futólag köszöntünk egymásnak a nagyimmal, de felsiettem a szobámba, ledobtam a táskámat és kinéztem az ablakon. Láttam ahogy elsétál a háztól, majd egy pillanatra visszapillant, és elindult.
  Ez a srác. Gondoltam magamban. Ne gondolj bele többet Tiffany! Csak egy baleset volt, amit ő okozott, és ezért kedvesen hazakísért, semmi több! Valószínűleg úgysem látod már többé ezt a fiút és az úgy lesz jól.
  Ezzel lezártam egy újabb napot Los Angelesben. Bár legalább ebben a napban, már volt valami izgalom, némi fejfájással társítva.

*Cajón: Dob, amit úgy kell megszólaltatni, hogy a tetején ülsz. Nagy dobozra hasonlít.